Karácsonykor és húsvétkor a pápa – Róma püspöke – a hagyomány szerint urbi et orbi áldást ad. A Róma városának és a földkerekség egészének adott apostoli áldás egy régi latin nyelvű figura ethimologicá-t rejt magában, amely rokon szótövekkel egyszerre utal Róma városi és világbirodalmi státuszára. Az urbs körül kerített teret jelöl az orbis jelentése pedig: földkerekség. E terminusok egyúttal a kartográfiai léptékskála két végletére is utalnak, és ilyen értelemben gyakran szerepelnek kora újkori kartográfiai művek címében is (vö.: Descriptio Urbis …, vagy Theatrum Orbis Terrarum).
E blogbejegyzésünket egy Róma városát megjelenítő térképnek szenteltük, különös figyelemmel a reneszánsz és kora újkori kartográfia történelmi, időbeli vonatkozásaira, hiszen ahogy Abraham Ortelius (1528-1579) – a modern atlaszkartográfia megteremtője – fogalmazott a Theatrum Orbis Terrarum olvasóihoz intézett ajánlásában: „Tekintve, hogy azt gondolom, nincs olyan kegyes olvasó, ki ne tudná, hogy milyen nagy hasznot hajt a történelem ismerete, hiszem és magam is meggyőződtem arról, hogy nincs olyan ember – még ha csak ritkán kerül kapcsolatba a történelemmel, vagy csupán enyhén megérintett általa – ki ne tudná, hogy mily nagyon szükséges a földrajz ismerete a történelem megértéséhez, nem ok nélkül mondják: a földrajz a történelem szeme.” (Ez utóbbi mondást választotta Ortelius az ókori világot bemutató történeti földrajzi atlaszának, a Parergon-nak alcíméül). (Broecke, 2009: 20. o., 3. j., alapján a szerző fordítása).
Az alábbiakban a reneszánsz humanista történelemszemlélet és a kartográfia gyakorlati kapcsolatát mutatjuk be egy, az antik Róma városát ábrázoló 16. századi térkép esettanulmányán keresztül. A városi terek kartográfiáján belüli önálló műfajt képeznek az antikvárius térképek, vagyis az antikváriusok által a régiségek kedvelői és kutatói számára készített kartográfiai dokumentumok. A reneszánsz korszakban antikváriusnak (antiquarió-nak) nevezték a régiségek, és különösképpen a görög-római antikvitás tárgyi örökségének kutatóit. Akkoriban ebben az érdeklődési körben az elhivatottság és a kedvtelés még egy tőről fakadt. Az egyes tudományterületek intézményesülésével és szétválásával az antikváriusok professzionális örökösei a régészek, történészek és művészttörténészek lettek, az amatőrök utódainak pedig többek között a hobbi-régészék és gyűjtők tekinthetők. Emellett a könyvkereskedések és régiségüzletek latinizált szinonimái is az egykori reneszánsz antiquarió-kra utalnak. Az ókor kutatásának specializálódásával az akadémiai tudósok egyre inkább lekezelően bántak azokkal, akik kedvtelésből tanulmányozták a régi korok emlékeit, így a pozitív jelentésből egyre inkább negatív felhangja lett az „amatőr” és a „dilettáns” szavaknak. Ennek hatására bír némi pejoratív kicsengéssel a „régiségbúvár” szavunk is, az antiquario megfelelője a 19. sz. századi magyar nyelvhasználatban.
Róma, az örök város (más néven a caput mundi, vagyis a világ „feje”, fővárosa) kitüntetett történelmi szerepe miatt és nagyszámban fennmaradt építészeti emlékénél fogva, valamint a földből kiforduló leletek gyakorisága okán az antikváriusok érdeklődésének középpontjában állt. Így indokolt és egyben szükségszerű is volt, hogy idővel a városábrázolások gyakorlatát is alkalmazzák a reneszánsz antiquarió-k. Ennek a gyakorlatnak egy korai, úttörő példáját mutatjuk be blogbejegyzésünkben Pirro Ligorio (c. 1513/14–1583) kartográfus tevékenységén keresztül.
Az antik Róma régi nagyságának helyreállítása fontos célkitűzés volt a reneszánsz Itáliában. E gondolat és törekvés megvalósításához pedig a kartográfia is nagymértékben hozzájárult a képi ábrázolás és a szöveges leírás együttes alkalmazásával, valamint a virtuális rekonstrukciók grafikai eszköztárával. Az elsősorban építészeti alkotásairól ismert Pirro Ligorio 1552-ben megjelent Róma-térképe az itáliai reneszánsz kartográfia célkitűzéseinek eszmeiségébe is betekintést enged. Egy térképműbe sűrítve megmutatkozik, ahogy az antikvitás iránti megújult érdeklődésben és Róma régi nagyságnak felélesztésében – a régi korok idealizálása mellett – egyre nagyobb szerepet kapott a tárgyközpontúság és a hitelesség is.
1. kép. Pirro Ligorio: Urbis Rome, totius olim orbis domitricis, situs, 1560-1570 (OSZK Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár, TR 760)
Ezen igen jelentős térképmű egy példánya megtalálható az Országos Széchényi Könyvtár Térképtárában. Az 1552-es kiadású Urbis Romae situs cum iis quae adhuc conspiciuntur veter. monument, reliquiis (magyarra fordítva: Róma városának helyzete ama régi (mű)emlékeinek maradványaival, melyek még láthatóak) c. műnek egy későbbi, az 1560-as években szintén a Michele Tramezzino (?–1579) velencei kiadónál megjelent utánnyomását őrzi gyűjteményünk. A Térképtárunkban található példány némileg módosított címvariánssal: Urbis Rome, totius olim orbis domitricis, situs: cum adhuc extantibus, sacrosancte uetustatis monumentis (magyarra fordítva: Róma városának, a világ egykori otthonának helyzete a még mindig álló régi szakrális emlékeivel) címen jelent meg (1. kép). E térképlap alapítónk, gróf Széchényi Ferenc, könyvtárának, saját egykori térképgyűjteményének is része volt. (Az Urbis Romae situs egy másik korabeli variánsa megtalálható Szépművészeti Múzeumban is, mely példány a katalógusleírás szerint az Eszterházy-gyűjteményből származhat.)
Az utóbbi évtizedekben az irodalom- és művésztörténészek, valamint az építészettörténészek is újra felfedezték, mondhatni rehabilitálták Pirro Ligorio életművét, melynek kartográfusi profilját újrarajzolhatjuk az újabb kutatások tükrében. Pirro Ligorio mintegy tíz évet felölelő térképkészítő tevékenységének kezdetét két antikvárius térkép kiadása jelzi. A már említett Urbis situs kiadása után egy évvel, 1553-ban jelent meg egy hasonló térképe Urbis Romae cumplerisq. veterum novorumq. aedificiorum et insigniorum certe imaginibus descriptionem címmel, amely szinte ugyanolyan elrendezésben, a városfalak befoglaló keretében ábrázolja a várost, a falakon belüli területen azonban csak nagyon kevés grafikai, formai ábrázolást használt, elsősorban a névírás eszközével helyezte el az emlékeket. Ezzel egyidejűleg jelent meg nyomtatásban egy elméleti traktátusa is, Libro … delle antichità di Roma címmel. A fenti antikvárius témájú műveket regionális és topográfiai léptékű térképek egész sorának elkészítése követte a Tramezzini kiadó megbízásából, köztük jelent meg a Lázár deák-féle Tabula Hungariae egyik kisebbített méretarányú itáliai másolata is 1559-ből, mely szintén megtalálható gyűjteményünkben. Ez utóbbi, tartományokat, országokat bemutató térképek azonban nem tekinthetők Pirro Ligorio önálló, saját alkotásainak. Viszont az előbbiek készítésével párhuzamosan, a 1550-as évek folyamán, számos antik építészeti emléket és épületegyüttest (pl.: Circus Flaminiust, Circus Maximust, a Pretoriánus tábort, ostiai kikötőt, Caracalla és Diocletianus termáit, Marcellus színházát és Varro madárházát) is ábrázoló rekonstrukciós rajzai utáni metszetek jelentek meg a Tramezzini kiadónál. Ezek közül több mű, többféle változatban, nagy példányszámban, visszatérő rendszerességgel előfordul az Antonio Lafreri (1512–1577) által összeállított Speculum Romanae Magnificentiae című metszetalbumokban. A 1561-ben megjelent monumentális, 123,4x145,2 cm méretű, 12 nyomólemezről nyomtatott Antiquae Urbis Imago című Róma-ábrázolás Ligorio kartográfiai tevékenysége csúcspontjának tekinthető, mind méret, mind komplexitás, mind művészi kreativitás szempontjából egyaránt. E különleges térkép készítésével egyidőben, 1560. december 2-án, a város múltjának, építészeti emlékeinek, topográfiájának terén végzett munkásságának elismeréseként a nápolyi születésű Ligoriot Róma városának tiszteletbeli polgára címmel jutalmazták. (Karrow 1993, 351.)
Pirro Ligorio az itáliai reneszánsz rendkívül sokoldalú alakja volt, még a korszak polihisztor ideájához mérten is igen széles tevékenységi kör jellemezte. Egyszerre volt festő, építész, kertépítő- és vízmérnök, antikvárius és kartográfus, így művészi módon tudta kezelni a téralkotó és térábrázoló mesterségek módszerei és elvei közötti átjárhatóságokat és léptékváltásokat. Az utókor azonban eléggé méltatlanul bánt vele és a művészettörténet-írás is sokáig mellőzte az életművét. E tudományterület egyik legjelentősebb előfutára, Giorgio Vasari (1511–1574) tudatosan, mondhatni bosszúból kihagyta őt a legkiválóbb festők, szobrászok és építészek életét bemutató Vité-jéből, mivel Ligorio bírálni merte a Vasari által istenített Michelangelo antikizáló motívumainak hitelességét.
Pirro Ligorio kezdeti homlokzatfestő pályájával fokozatosan felhagyott és figyelme egyre inkább az építészet és az ókor emlékei, az antikvitás felé fordult. Idővel bebocsátást nyert az Alessandro Farnese (1520–1589) bíboros kíséretéhez tartozó tudósokból, mérnökökből és művészből álló körbe, aminek köszönhetően az antik feliratokról, építészeti és szobrászati leletekről és töredékekről szóló élénk vitákban vehetett részt. 1549-ben II. Ippolito d’Este (1509–1572) bíboros antikváriusa lett, így részt vehetett a tivoli Hadrianus villa romjainak feltárásában. Ettől fogva megszállottan kutatta, gyűjtötte és dokumentálta az antikvitás tárgyi emlékeit, melyekről számos vázlatot és jegyzetet készített. Az 1553-ban Libro ... delle antichità di Roma c. nyomtatásban megjelent műve mellett, több mint negyvenkötetnyi jegyzeteket, rajzokat, vázlatokat tartalmazó kézirat maradt fenn elméleti, dokumentarista munkásságából. Ilyen irányú tapasztalatai képi összegzését tükrözik az ókori emlékeket ábrázoló antikvárius térképei is, melyek úttörő módon ötvözik a városábrázolások formai-vizuális eszköztárát és a mai fogalmaink szerint régészeti jellegűnek mondható, antikvárius vizsgálódások eredményeit.
Az itáliai reneszánszban már több évtizedes gyakorlata volt az antik művészeti minták követésének, formai utánzásának és az ezekkel versengő művészi megoldások alkalmazásának. De egy tartalmi szempontból megalapozott és grafikailag látványos antikvárius térkép elkészítése azonban meglehetősen sokat váratott magára. Az antikvárius irányzat célja az ókor tárgyi örökségének azonosítása, meghatározása, térbeni-terepi feltárása, valamint a szinte nyomtalanul eltűnt – csak forrásokból ismert – épületek egykori helyének meghatározása volt. Az ő gyűjtésükből a gyakorló művészek is előszeretettel kölcsönöztek motívumokat.
Róma városa egykori nagyságának helyreállítása (renovatio urbis, vö. renovatio imperii) már a 15. század közepén a pápai reprezentációs politika célkitűzésévé vált. V. Miklós pápa 1447-1455 közötti pontifikátusa alatt formálódott a Vatikán itáliai rangú humanista udvarrá, melynek körében Flavio Biondo (1382-1463) végezte el először a fennmaradt írott források és tárgyi emlékek szisztematikus összevetését a Roma Instaurata (1450) c. művében, Leon Battista Alberti (1404–1472) pedig egy, poláris vetülethez hasonló, koncentrikus-sugaras módszerrel felmérte a várost és lokalizálta az antik Róma legfőbb építészeti emlékeit. Eredményeit a Descriptio urbis Romae (ca. 1450-55) c. művében foglalta össze, de ennek kézirata csupán koordinátákat és szerkesztési segédleteket tartalmazott. Raffaello (1483–1520) a X. Leó (1475–1521) pápához írott programlevélben (1519) az antik Róma felmérését és virtuális rekonstrukcióját kezdeményezte, azonban korai halála megakadályozta ennek kivitelezésében. Fabio Calvo (c. 1440–1527) Simulachrum c. (1527) műve, valamint Bartolomeo Marliani (1488–1566) topográfiája (Antiquae Romae topographia, 1537) csupán sematikus térképeken határolták el az antik Róma városának egyes korszakait. Leonardo Bufalini (1486 v. 1500–1552) 1551-ben egy szigorúan építészeti és alaprajzi szemleletű térképet állított össze a vélt antik Rómáról a vitruviusi ichnográfia szabályainak és a korabeli mérnöki felmérési módszereknek az együttes alkalmazásával.
Pirro Ligorio, antikváriusi törekvései jegyében „azt kívánta teljes szívvel, hogy felelevenítse és megőrizze a régi dolgok emlékezetét és egyúttal eleget tegyen mindazoknak, akik gyönyörködni kívánnak bennük.” (Maier 2015: 121. o., 7. j. idézi Ligorio: 1553: 18. o.). Ligorio azzal múlta felül antikvárius elődeit és kortársait, hogy az elképzelt régi város egészét és benne az egyes – általa mérnöki és térképészeti eszközöket is alkalmazó módszerrel rekonstruált – épületeket látványelvűen, madártávlatból ábrázolta, ami, ha nem is volt valósághű, de mindenképpen valószerűnek tűnhetett a korabeli szemlélők számára, egyúttal az ókori császár- és világváros átfogó és hatásos összképét nyújtotta.
Az itt bemutatott ferde látószögű várostérkép keleti tájolású, így a némi helyismerettel rendelkezők számára azt a benyomást kelti, mintha a Janiculum domb városra néző lejtőjének egyik kilátópontjáról tekintenének le az egykori Rómára (2. kép). A sűrűn lakott városmag, az abitato a vélt szemlélőhöz közelebb helyezkedik el, Pirro Ligorio azonban nem alkalmazta a perspektivikus rövidülés szabályait, így a keleti látóhatáron és tovább a déli irányba elterülő, kevéssé beépített terület, a disabitato, a térképen hozzávetőlegesen területarányosan jelenik meg.
2. kép. A beépítettség mértéke érzékelteti a városmag (az abitato) és a kertekkel, villákkal, ókeresztény templomokkal tagolt, ritkán lakott városrész (a disabitato) közötti különbségeket.
A főbb építészeti emlékek az aurelianusi városfalakon belül hasonló léptékben jelennek meg. E két terület közötti különbséget a beépítettség mértékével érzékelteti a térkép alkotója, amelyhez a vernakuláris, azaz a korabeli lakóházépítészet rekonstrukcióját is elvégezte. Bár nem különösebben tagoltak az egykori római polgároknak tulajdonított épületek, szerepük mégis több annál, mintha csupán a főbb emlékek, templomok, szentélyek és más középületek közötti térségek felületkitöltő elemei lennének. Éppen a lakóépületek ábrázolásával vált Ligorio térképén az elképzelt Róma eleven városi-térbeli szövetté.
Ligorio különleges térképe azonban az időbeliség tekintetében is igen komplex képet mutat, ugyanis egymás mellett helyezte el az antik, az ókeresztény korok és a 16. század, vagyis saját korának építészetét is. A Trastevere városrészben láthatjuk az érett reneszánsz egyik legmeghatározóbb építésze, Donato Bramante (1444–1514) által tervezett Tempiettót a San Pietro in Montorio udvarán, a szintén Szent Péternek szentelt vatikáni főszékesegyház pedig még épülőfélben látható (3. kép). Itt viszont egy tárgyi tévedés is kimutatható az ókori Róma épületeinek elhelyezésében, mivel a székesegyház alapjait valójában a Néró cirkuszának közvetlenül az északi fala mentén elterülő nekropolisz fölé építették egykor, Ligorio viszont jóval távolabb helyzete az egykori versenypályát.
3. kép. A Szent Péternek szentelt templomok példázzák a 16. századi építészetet.
Balra: A Szent Péter székesegyház Néró Cirkuszával. Jobbra: a Tempietto a San Pietro in Montorio udvarán.
Ez a mai szemmel anakronisztikusnak tűnő architektonikai mellérendelés, azaz a különböző korok építészeti emlékeinek együttes ábrázolása azonban nagyon is összhangban volt a reneszánsz történelemszemléletével és művészetelméletével: Pirro Ligorio az egymásra torlódó időrétegekben kívánta megragadni Róma eszmeiségét, amelyben a régi és az új versengésben, de harmóniában is áll egymással. A harmóniának a korokon átívelő közös építészeti formakincs adta az alapját. Az antik és modern Róma rivalizálásának gyökere pedig az antik művészet színvonalának elérésére, sőt annak meghaladására irányuló alkotói törekvésekben keresendők.
4. kép. A Palatinus dombja és a Forum Romanum környékén jól megfigyelhető a rekonstruált középületek és a lakóházak elhelyezkedése a város
térbeli szövetében.
Pirro Ligorio az egyes épületeket, így a Colosseumot, a színházakat és circus-okat, szentélyeket és fürdőket rekonstrukciós rajzzal ábrázolta, melyekhez érmékről és reliefekről vett – a korban újító módon – analógiákat. Így például elsőként határozta meg, hogy a Circus Maximus versenypályájának Tiberis felőli fordulója egyenes záródású volt. A Palatinus épületegyüttesét viszont romjaiban ábrázolta (4. kép). Ezzel némi teret engedett a Róma hanyatlásáról és bukásáról szóló – már Petrarca óta (1304–1374) évtizedeken, sőt évszázadokon átívelő – irodalmi toposzoknak, melyeknek elégikus hangvétele a város légkörét még a 16. század közepén is áthatotta.
Az antikváriusok számára, akik akár az írott, akár a tárgyi örökségből indultak is ki, visszatérő problémát jelentett, hogy az egykori város jórésze csupán romokban és alapfalakban maradt fenn, amely tény – amellett, hogy moralizáló, lamentáló irodalmi műveket is megihletett – jelentősen korlátozta a rekonstrukciós kísérletekhez analógiaként, kölcsönzésként felhasználható forrásokat. Szintén gondot okozott az egykori épületek tömegének és magassági viszonyainak, valamint homlokzati tagozatainak és ornamenseinek meghatározása. Ezért különös jelentőséggel bírnak azok a változatos tárgytípusok és műfajok közötti léptékváltások, amelyek Pirro Ligorio antikvárius kutatásait jellemezték.
Gyűjtőmunkája során Ligorio rendkívüli fogékonyságot mutatott az antik tárgyi kultúra egésze iránt, a kölcsönzött motívumokat pedig saját művészi kreativitásával egységes formanyelvvé tudta alakítani, fejleszteni. Ily módon nem csupán az egyes épületek nagyságát, térbeli kiterjedését és homlokzati képét tudta rekonstruálni, hanem az antik városábrázolás eszköztárát is felélesztette. Mindez megmutatkozik a római polgárok lakóépületein is, amelyek immár nem csupán szigetszerűen elhelyezkedő, középületek közötti kitöltő elemek voltak, hanem egy eleven városi, térbeli szövet szerves részei. Howard Burns (1939–) mutatta ki a Pirro Ligorio's Reconstruction of Ancient Rome c. tanulmányában, hogy Ligorio nem másolta szolgai módon az antik formákat, hanem a reneszánsz törekvéseivel összhangban a régi rómaiak ábrázolási módszereinek lényegét ragadta meg. Majd az antik gyakorlatokat reprodukálva, a maga képzelőerejének segítségével tudta a császárkori Róma építészetét épületről-épületre, házról-házra újra felépítve ábrázolni és rekonstruálni a teljes városi lépték szintjéig.
Pirro Ligorio antikvárius térképei szép és tanulságos példák egy sokoldalú reneszánsz polihisztor által gyakorolt, a téralkotó és térábrázoló mesterségek közötti átjárhatóságok és léptékváltások megvalósítására. Térképművei egyúttal arról is tanúskodnak, hogy a reneszánsz kartográfiának volt egy olyan korai és módszertani szempontból megalapozott építészeti vonatkozású ága is, amelyben a térbeliség mellett az időbeliség és a történeti emlékezet is fontos szempont volt.
Felhasznált irodalom:
Broecke, Marcel van den: Ortelius' Theatrum orbis terrarum (1570-1641), Utrecht, 2009. 19-22.
Burns, Howard: Pirro Ligorio's reconstruction of ancient Rome, in: Pirro Ligorio artist and antiquarian, ed. Robert Gaston, Cinisello Balsamo, (Milano) 1988. 19-92.
Coffin, R. David: Pirro Ligorio: the Renaissance artist, architect, and antiquarian: with a checklist of drawings, University Park, 2004. 20–25.
Jacks, Philip: The Antiquarian and the Myth of Antiquity: The Origins of Rome in Renaissance Thought, Cambridge, 1993, 214-227.
Karrow, Robert W.: Mapmakers of the sixteenth century and their maps: bio-bibliographies of the cartographers of Abraham Ortelius, Chicago, 1993. 349-358.
Maier, Jessica: Rome measured and imagined: early modern maps of the Eternal City, Chicago, 2015. 121-126.