A Föld felfedezésének, feltérképezésének történetéhez a magyar utazók a nagy hajós- és gyarmatosító nemzetek fiaihoz képest óhatatlanul ritkábban járultak hozzá, bár Magyar László, Teleki Sámuel vagy Stein Aurél tevékenysége közismert. Jóval kevesebben tudják, hogy Dél-Amerika 18. századi feltérképezésében meghatározó szerepet játszottak a magyar származású – részben a spanyol, részben a portugál rendtartományokban működő – jezsuita atyák. Közülük az egyetemes kartográfiatörténet alighanem Brentán Károlynak (latinul Carlus Brentanus, spanyolul Carlo Brentano; Komárom, 1694. augusztus 23. – Genova közelében, 1752. november 18/19.) köszönheti a legtöbbet, aki a század közepén, tehát csaknem fél évszázaddal Humboldt tudománytörténeti jelentőségű expedíciója előtt, elődeinél jóval pontosabb térképet készített az Amazonas-medencéről. A világon alig néhány példányban fennmaradt és az Országos Széchényi Könyvtár Térképtárából is hiányzó, nagyméretű, igazán látványos térképpel idén bővült a gyűjteményem.
Brentán Károly útja Komáromtól Quitoig
A komáromi születésű, de családja révén valószínűleg tiroli eredetű Brentán Károly a nagyszombati jezsuitáknál tanult, majd ugyanitt 1714. október 9-én lépett be a Jézus Társaság ausztriai (a Magyar Királyságra is kiterjedő) rendtartományába. Fiatalkori vágya lehetett a tengerentúli térítés, mivel első kérelmét a missziósmunkára már 1714-ben megírta a jezsuita rend generálisának. Elöljárói ezt akkor még nem tartották időszerűnek, mivel a tengerentúli munkát a jezsuitáknál hosszú felkészülés előzte meg. Brentán így Bécsben maradt és három éven át a helyi jezsuita kollégiumban filozófiai tanulmányokat folytatott. Négy évvel később, tanulmányai befejezésével újra kérelmezte kiküldetését, amit az ausztriai rendtartomány vezetése akkor már támogatott. Akkoriban ez a rendtartomány volt a rend egyik fő utánpótlás-küldő területe. Ám Róma megítélése szerint még mindig korai volt az indulás, így Brentán újabb három évet töltött teológiai tanulmányokkal, majd két évet oktatott a görzi (ma Gorizia, Olaszország) jezsuita gimnáziumban. A Jézus Társaság számára a tengerentúli missziós munka ugyanolyan fontos volt, mint a tridenti zsinat után az ellenreformáció motorjaként végzett európai oktatási és tudományos tevékenység. Súlyát jelzi, hogy 1749-ben a rend 22.549 tagja közül 1900-an Európán kívül működtek, ami valószínűleg több volt, mint a dél-amerikai, indiai, fülöp-szigeteki és afrikai spanyol és portugál adminisztráció összes anyaországi kiküldöttjének együttes létszáma.
1722-ben született meg a döntés, és Brentánt egyéves felkészítésre Genován át a sevillai rendházba küldték, ahol valószínűleg spanyolul is megtanult. 1723 decemberében indult hosszú útjára Cádizból hajón Cartagenába, majd szárazföldi úton Mompoxon és Sante Fé de Bogotán és Popayanon át Quitoba.
Quito Spanyol-Amerika egyik legrégibb városa volt, és az egészen a Rio Negro és az Amazonas összefolyásáig terjedő Quitoi Audiencia székhelye, emellett jelentős egyházi és kulturális központ. (Az audiencia az alkirályságnál kisebb, de egy-egy mai országnak megfelelő méretű közigazgatási és igazságszolgáltatási egység volt). A Quitoi Audiencia – amelynek területe nagyjából megegyezett az azonos nevű, 1696-ban létrehozott jezsuita rendtartománnyal – 1717-ig a limai székhelyű Perui Alkirálysághoz tartozott. Ekkor a könnyebb kormányozhatóság miatt létrehozták a csak hat évig működő Új-Granadai Alkirályságot, de 1723-ban visszatértek a korábbi közigazgatási felosztáshoz. 1739-ben a Quitoi Audiencia végül a Santa Fé de Bogotá központtal újra kialakított Új-Granadai Alkirálysághoz csatolták.
A misszionárius és a provinciális
A magyar jezsuita a nyolc hónapig tartó utazás után megérkezvén Quitoba, folytatta tanulmányait. Három évet teológiai képzéssel töltött a quitoi jezsuita egyetemen, és valószínűleg itt tanulta meg a legelterjedtebb – a missziós munkához nélkülözhetetlen – indián nyelv, a kecsua északi dialektusát.
Harmincnégy évesen, a jezsuita rendhez való csatlakozása után csaknem másfél évtizeddel, 1728-ban indult el a missziós maynasi területre, ami ma Peru Loreto tartományában, az ecuadori határtól délre terül el, a Marañónba ömlő Patraza, Tigre és Napo folyók mentén.
A maynasi missziós terület a négy dél-amerikai spanyol missziós körzet (Paraguay, Orinoco, és a mai Bolívia északi részén lévő Moxos) közül a legkisebb volt. Az első redukciók (a szó spanyol jelentése összevonás, ami az őserdőben elszórtan élő indiánok összeköltöztetésére és letelepítésére utal) a 17. század közepén jöttek létre a maynas törzs területén.
Brentán előbb a San Joaquin de Omaguas redukcióban dolgozott, majd 1732-től a San Regis de Yameos misszió vezetését vette át a Maranon és az Ucayali összefolyásánál. Mindeközben 1733. január 11-én a quitói jezsuita rendházban letette a negyedik – vagyis legmagasabb, a pápa iránti feltétlen engedelmességet vállaló – fogadalmát is, mellyel a jezsuita rend teljesjogú tagjává lett. Féltucatnál is több missziós települést (redukciót) hozott létre a yameó és andoa indiánok között, megtanulta a nyelvüket és – értelemszerűen indián kenuval – végigjárta a Patraza, Tigre, Nanay és Napo menti indián településeket.
Tizennégy év sikeres missziós munka után 1744-ben rendtársai őt jelölték a provincia elöljárójának. Külföldi származása nem volt akadály, hiszen a renden belül nem számított, ki hol született. Ebben az időben egyébként Spanyol-Amerika öt jezsuita rendtartományából egyetlenegyben sem volt spanyol születésű provinciális. A provinciálist három, sorrendbe állított, a rendtagok által választott jelölt közül a rend Rómában székelő generálisa nevezte ki. A megbízatás általában három évre szólt, és adott esetben a következő három évre hosszabbították, de többre sohasem.
Mint a quitói jezsuita rendtartomány provinciálisa, Brentán Károly a legtöbb redukciót – addig példa nélküli módon – személyesen látogatta végig, minden bizonnyal tudatosan gyűjtve az értesüléseket. A rendtartomány egyetemmel, napjainkban is létező kiváló könyvtárral és számos kéziratos térképpel is rendelkezett, nem beszélve a missziós jelentések tömegéről.
Érdemes megemlíteni, hogy a 17–18. században a jezsuita rend egyfajta nemzetközi tudományos hálózatként is működött. Már Loyolai Szent Ignác előírta az Indiába utazó térítőknek (közülük a leghíresebb Xavéri Szent Ferenc volt), hogy minél részletesebben írják le a bejárt területeket. A 17. század elejétől már kötelező hagyomány volt a renden belül a távoli tájak leírása, a természettudományos, néprajzi és nyelvi ismeretek összegyűjtése, cseréje. (Ez persze alapvetően egy zártkörű tudásáramlást jelentett.) A jezsuita misszionáriusok az észak-amerikai Nagy Tavak vidékétől a dél-amerikai őserdőkig, Kínától Abesszíniáig ahová csak eljutottak, térképeztek. Mivel hosszú képzésük során elsőrendű csillagászati ismereteket is szereztek, ez nem esett nehezükre. Így Brentán számára is adottság, egyben erkölcsi kötelesség is volt az általa megismert terület leírása, felmérése, az információk renden belüli továbbadása.
Utazás Rómába
Megbízatása végén, mint rendtartománya által jelölt egyik prokurátor, Rómába indult. A ’procurator generalis’ posztjára gyakran a korábbi provinciálist jelölték, mivel ő ismerte legjobban az adott rendtartomány anyagi és személyi szükségleteit, így ő tudta legeredményesebben képviselni annak érdekeit Rómában. A rendnek ekkor 26, területi alapon választott prokurátora volt. Az újonnan alapított tanintézetek és missziók az új atyák tömegeit igényelték, ami persze jelentős anyagi erőforrások átcsoportosításával is járhatott.
A jezsuiták és a Spanyol Állam közötti, csaknem két évszázados jó viszonyon is repedések jelentkeztek, egyre gyakoribbak voltak az összeütközések a mind nagyobb lakosság fölött nemcsak szellemi, de anyagai hatalmat is gyakorló missziós körzetek és a világi adminisztráció között. A konfliktus egy évtized múlva a paraguayi jezsuita „állam” elleni háborúhoz, majd 1767-ben a rend betiltásához és az összes külföldön született rendtag kiutasításához vezetett. További konfliktusforrás volt a spanyol és portugál érdekszférák elhatárolása. Ugyan 1750-ben megszületett a határt a többé-kevésé pontos térképeken vonalzóval kijelölő madridi szerződés, de a terepen „minden másként volt”. Sűrűsödtek a határvillongások a tengerparti brazil területekről nyugati irányba húzódó portugál misszionáriusok és szerencsevadászok, illetve az Andok keleti oldaláról az Amazonas mentén terjeszkedő spanyol missziók között.
Peruból a megszokott Európába vezető útvonal vagy a callaoi, guayaquili kikötőből Panamába, majd onnan Havannán át Cadizba vezetett, vagy az utasok az Új-Granadai Alkirályság (a mai Kolumbia) területén, szárazföldön – részben a Magdalena folyón – jutottak el Cartagena kikötőjébe, ahonnan már közvetlenül Cadizba indultak a hajók, évente általában kétszer.
Brentán Károly, aki 1743–1744-ben már végigjárta a szárazföldi utat egészen Panamáig, izgalmasabb utat választott, és az Amazonason próbált meg eljutni Belemig. Ebben bizonyára az osztrák örökösödési háború mellékszálaként ekkoriban zajló angol-spanyol karibi háború is szerepet játszott, mivel az angol hajósok nemigen tisztelték az elfogott jezsuitákat.
Brentán mellett a helyi, popayani születésű Nicolas de Torre atyát is prokurátorá választotta a rendtartomány, egy többéves megbízatás esetén amúgy is praktikus volt, ha minden eshetőségre gondolnak. A két szerzetes indián evezősökkel 1748. közepén indult el Quitoból. Először az Andok keleti oldalán a Napo folyón kenuval haladtak a már jól ismert maynasi és maranoni missziós területen. Az Amazonast San Joaquin de Omaguasnál érték el. (Ma a perui Marañon és Ucayali folyók összefolyásától érvényes az Amazonas elnevezés, de Brentán idején inkább a Marañont használták, bár természetesen tudták, hogy az megegyezik az Amazonassal.)
A hajóút az Amazonason folytatódott, és érintette az újonnan alapított missziós állomásokat is. Az utolsó spanyol állomáson, Tracuatuában értesültek arról, hogy spanyolokat nem engedik áthajózni a portugál területeken, így „illegalitásban” folytatták útjukat. A Rio Negro torkolatában (a mai Manaus helyén) akkoriban épült portugál erődöt sikeresen kikerülték, de az út vége felé portugál katonák Pauxisnál (ma Óbidos, Pará állam, Brazília) feltartóztatták őket. Különböző viszontagságok, szökés, szabadulás után 1749 februárjában érkeztek meg Gran Pará (ma Belém) kikötőjébe, ahol másfél évet kellett várniuk a további utazásukat lehetővé tevő lisszaboni engedélyre. Végül 1750. decemberében érkeztek meg Lisszabonba, ahonnan a portugál jezsuiták segítségével utaztak tovább.
Brentán Károly 1751 elején érkezett Rómába, ahol jelentést tett Ignacio Viscontinak (1682–1755), akit 1751. július 4-én választottak meg a jezsuita rend generálisának. Visconti utasította egy részletes térkép és egy könyvformátumú részletes beszámoló összeállítására. Könyvének a Marannonensium S. J. Missionum generalis Historia iconibus illustrata címet adta és leírta benne a Marañon folyó vidékének földrajzát, élővilágát, a bennszülöttek szokásait és az itt működő jezsuita redukciókat. Könyve kiadása ügyében Genovába, az ottani jezsuita rendházba indult a kézirattal együtt, de nem sokkal Genova előtt nem bírta a téli időt az Amazonas időjárásához szokott szervezete: 1752. november 18-án vagy 19-én gyors lefolyású betegségben – talán tüdőgyulladásban – meghalt. Kézirata, feljegyzései elkallódtak.