A déli égbolt első telepesei
A Flandriában született, eredetileg szerzetes, majd később kálvinista teológus Petrus Plancius (1552–1622) jelentős szerepet töltött be a déli égbolt csillagképeinek megalkotásában. Miután 1585-ben Amszterdamban telepedett le, lelkes támogatója lett a holland déltengeri és távol-keleti tengerészeti felfedezőutaknak, és tanácsadója a Holland Kelet-indiai Társaságnak. 1595-ben, az első holland déltengeri kereskedelmi expedíció indulása előtt Plancius megbízta Pieter Dirkszoon Keyser (1540–1596, ismert Petrus Theodorusként is) navigátort és főkormányost, hogy térképezze fel az európaiak számára addig ismeretlen déli égboltot. Ennek eredményeként Keyser 135 csillagot katalogizált, azokat 12 új csillagképbe rendezve.
1 | Apus | 4 | Phoenicopterus (Grus) | 7 | Apis (Musca) | 10 | Triangulum Australe |
2 | Chamaeleon | 5 | Hydrus | 8 | Pavo | 11 | Tucana |
3 | Dorado | 6 | Indus | 9 | Phoenix | 12 | Volans |
Pieter Dirkszoon Keyser és Frederick de Houtman csillagképei.
Habár Keyser meghalt a hajóút során, katalógusa 1597-ben, amikor a flotta visszatért Hollandiába, eljutott Planciushoz, aki a rákövetkező évben készített glóbuszán már szerepeltette is az új csillagképeket. A történethez hozzátartozik, hogy az expedíció alatt Keysernek volt segítsége, Frederick de Houtman (1571–1627) személyében. Houtman egy másik utazása során 1598-ban börtönbe került Szumátrán, ahol volt ideje és alkalma megtenni saját megfigyeléseit a déli égbolt csillagaival kapcsolatban. Visszatérve Hollandiába 1603-ban kiadta saját katalógusát, mely a keyseri 135 csillagon felül további 168 csillagot tartalmazott ugyanazon csillagképekbe rendezve. Ezeknek első ábrázolása Willem Janszoon Blaeu (1571-1638) éggömbjén jelent meg (Kanas 2007). A tudomány jelen állása szerint ezen új csillagképeket egyaránt tekintjük Keyser és Houtman alkotásának, mivel a vonatkozó irodalomban található érv mindkettőjük érdeme mellett és ellen is. A Keyser-Houtman csillagképek első ábrázolása mellett Plancius saját csillagképeivel is gazdagította az égboltot.
1 | Camelopardalis | 3 | Columba | 5 | Jordanus | 7 | Apes | 9 | Sagitta Australis |
2 | Cancer Minor | 4 | Gallus | 6 | Monoceros | 8 | Polophylax | 10 | Tigris |
Petrus Plancius csillagképei.
A déli égbolt csillagképei Andreas Cellarius Harmonia Macrocosmica (1661) című művében (OSZK Térképtár, TA 361 A-27)
Plancius után a 17. században a kor tudósai töretlen lendülettel, de szerény számban alkottak új csillagképeket az égbolt mindkét féltekéjére. Ezek legtöbbje már a kortárs csillagászok és tudósok által is a feledés homályába taszítva nem élte túl alkotóját.
csillagkép | alkotó | megjelenés éve |
Ceneus | Ismeretlen szerző | 1603-1621 között |
Siren | Ismeretlen szerző | 1603-1621 között |
Lang (Toucan átnevezése) | Ismeretlen szerző | 1603-1621 között |
Rhombo | Isaac Habrecht II | 1621 |
Vespa (Apes átnevezése) | Jakob Bartsch | 1624 |
Sudarium Veronicae | Antoine-Marie Schyrle de Rheita | 1643 |
Lilium (Apes átnevezése) | Ignace-Gaston Pardies | 1674 |
Robur Carolinum | Edmond Halley | 1678 |
Sceptrum et Manus Iustitiae | Augustin Royer | 1679 |
Gladii Electrales Saxonici | Gottfried Kirch | 1684 |
Pomum Imperiale | Gottfried Kirch | 1688 |
Sceptrum Brandenburgicum | Gottfried Kirch | 1688 |
Új csillagképek a 17. században.
E korhoz kapcsolódóan említést érdemelnek azon tudós férfiak, akik egy teljesen új, a korra jellemző szemlélettel rajzolták át a teljes csillagos égbolt képét, és alkották meg a keresztény csillagképeket. Legismertebb képviselőjük Julius Schiller (1580–1627) volt, aki Coelum Stellatum Christianum című atlaszában 49 keresztény csillagképet mutat be, megfeleltetve azokat az addig ismert hagyományos csillagképeknek. Elődjei és kortársai közül Wilhelm Schickard (1592–1635) 1623-ban, míg Jakob Bartsch (1599–1632) 1624-ban publikálták hasonló témában műveiket. Schiller követőjének, Georg Philip Harsdörfernek (1607–1658) pedig 1674-ben – posthumus – jelent meg asztrológiai kártyajátéka a keresztény csillagképek bemutatására. A keresztény csillagképek történetét, az azok létrejöttét kiváltó történeti hátteret és megjelenéseik ismertetését mind témája, mind terjedelme miatt nem áll módomban itt bemutatni.
A Három Királyok csillagképe Schiller Coelum Stellatum Christianum-jából. (Magyar Tudományos Akadémia Konkoly-Thege Miklós Csillagászati Kutatóintézete, 2716)
Folytatása következik...