Emanuel Stenglin 1664-ben készült kéziratos Magyarország-térképének országleírása

Az Országos Széchényi Könyvtár Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtárának gyűjteményében található kéziratos, szép kivitelű, gondos kidolgozású, bőrre rajzolt és festett Magyarország-térképen (raktári jelzet: TK 1.872) található igen részletes latin nyelvű országleírás ezidáig nem kapott kellő figyelmet. Érdemesnek tűnt ezért a térképet alaposabban megvizsgálni, és mindenekelőtt a két részletes leírást értékelni. A vizsgálat eredményei az alábbi írásban olvashatók.

Emanuel Stenglin Magyarország-térképe (OSZK Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár, TK 1.872)

 

A térképet a rajta olvasható felirat szerint egy bizonyos Emanuel Stenglin készítette 1664-ben. (Az 1991-ben megjelent, a könyvtár kéziratos térképeit tartalmazó nyomtatott katalógusban a szerző neve tévesen Stenghri alakban szerepel.) Stenglinről kevés életrajzi adatot sikerült fellelnünk: a 17. században élt Augsburgban, építész és földmérő volt, 1661-ben pedig Münchenben nyert polgárjogot. Fia Christoph Stenglin rézmetsző volt.

A szerző a 49x82 cm méretű, Magyarországot és Erdélyt ábrázoló, halmos domborzatábrázolású kéziratos térképet pergamenre rajzolta-festette. A térkép a korszak tájképi jellegű ábrázolási modorában készült, a települések nagyság szerinti, de leegyszerűsített képjelekkel szerepelnek rajta, jelentősebb városok esetében (például Buda, Győr, Komárom, Belgrád) a jelek tagoltabbak, így erődítéseiket is feltüntették, továbbá egyes városoknál a török általi elfoglalás évszámát is olvashatjuk.

 

A térkép jobb alsó sarkában allegorikus alakokkal körülvett, két címerrel koronázott, de üresen hagyott díszkeret látható, amelynek alján német és magyar  mértékléc található.

A térképi rész felett az ábrázolt terület, Magyarország és Erdély három, illetve két hasábba rendezett latin nyelvű, részletes leírása olvasható.

Mielőtt rátérnénk a szöveg fordításának közlésére, érdemes néhány szót szólnunk az 1664-ig, vagyis a Stenglin-féle térkép megjelenéséig készült Magyarország-térképekről, hiszen ezek ismeretében tudjuk térképünket és annak országleírását kontextusba helyezni. Az addig megjelent, Magyarországot ábrázoló térképek alapvetően a következő térképkészítők munkáján alapultak.

Az első nyomtatott és részletes országtérkép, az 1528-ban Ingolstadtban megjelent Lázár-térkép (http://nektar.oszk.hu/hu/manifestation/1038808). Ezt követte Wolfgang Lazius (1514–1556), a jeles bécsi humanista tudós 1552-re elkészült Magyarország-térképe (http://nektar.oszk.hu/hu/manifestation/1079290), amelynek forrása elsősorban a Lázár-térkép volt, de ahhoz képest több változtatást is találunk rajta (pl. a Duna folyásirányának megváltoztatása stb.). A Lazius-féle Magyarország-térképet vette alapul Abraham Ortelius (1527–1598), aki Theatrum orbis terrarum című atlaszaiban 1570-től legkevesebb 41 kiadásban közre is adta azt. Lazius tévedéseit igyekezett javítani Zsámboky János (1531–1584), aki 1571-ben adta ki Bécsben az Ungariae loca praecipua… című térképét (Bécs, Kriegsarchiv, KrigesA. 9. A1.). Ortelius később, 1579-ben ezt a Magyarország-ábrázolást is közzétette említett atlaszában. Ezen térképek közös jellemzője, hogy Magyarországot mindig Erdéllyel együtt mutatták be. Az első, Magyarországot Erdély nélkül ábrázoló nyomtatott térkép Gerard Mercator (1512–1595) munkája, amely 1585-ben jelent meg Hungaria címmel (http://nektar.oszk.hu/hu/manifestation/1080166).

Wolfgang Lazius Magyarország-térképe (OSZK Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár, TR 2.501)

 

Stenglin térképéről néhány jellemző alapján azt állapíthatjuk meg, hogy minden bizonnyal Lazius térképe volt az ősmintája. Melyek is ezek a jellemzők, jellegzetességek?

Elsőként a Duna és a Tisza jellegzetes magyarországi folyásának ábrázolási módját kell említenünk, (a két folyót északnyugat–délkeleti irányban tájolta), másrészt a Tihanyi-félszigetet Stenglin is a Balaton déli partján helyezte el. Néhány helységnév jellegzetes közlési módja szintén erre utal: Lazius ugyanis bizonyos „-hídvég” végződésű települések nevében talán a Hedvig névalakot vélte felfedezni, ezért átkeresztelte azokat. Így lett például Zalahídvégből Lazius térképén Z. Hedwig, Stenglinnél pedig már csak Hedwig.

Természetesen a fő térképi forrásokra támaszkodva a 17. század közepéig számos Magyarország- és Erdély-térkép jelent meg, így mindenképpen említenünk kell e vázlatos ismertető keretében a kölni kartográfiai iskola és az amszterdami térképkiadók fontos és széles körben terjesztett és ismertté vált műveit. Leginkább azonban a nürnbergi Matthias Zündt (1498–1586) 1567-ben készült Magyarország-térképét (http://nektar.oszk.hu/hu/manifestation/2711369) kell kiemelni, hiszen a Zündt-térkép több vonása alapján is a Stenglin-mű egyik közvetlen forrásának tekinthető. A térkép elsősorban szintén Lazius munkája nyomán készült, azonban Zündt új elemekkel bővítette annak tartalmát és igyekezett összeegyeztetni elődei ellentmondó tájolásait, valamint új ábrázolási stílust is bevezetett. Ez jelentősen hatott a későbbi térképekre, így például Stenglinére is.

Ilyen kartográfiai előzmények után készült el tehát a 17. század közepén Emanuel Stenglin Descriptiója, amelyen – miként már említettük –, két hosszabb országleírást is találunk. Ezekben a leírásokban Stenglin Magyarország és Erdély történetét és földrajzát ismerteti. Különböző korabeli térképeken hasonló leírásokkal gyakran találkozhatunk, így például már a Lázár-térképen is feltűnik egy rövidebb tájékoztatás az ország földrajzáról és történetéről. Ha azonban megnézzük Stenglin országismertetését, láthatjuk, hogy az hosszabb, mint általában az egyéb térképeken található leírások. Szerzőnk elsőként Magyarország történelmét ismerteti az ókortól Szent István uralkodásáig. Azt követően rátér a terület földrajzi sajátosságaira, néhány néprajzi adatot is közölve, és természetesen a térkép címének megfelelően megtalálhatjuk benne a török elleni háború okozta pusztítások leírását is. Ezután önálló részként Erdélyről olvashatunk, hasonló tartalmi felépítésben.

Az átlagosánál is bővebb leírásoknak sikerült a forrását is azonosítani. A Magyarország-ismertetés nagy része Philipp Clüver (1580–1622) német földrajztudós és történész Introductio in universam geographiam... című műve vonatkozó fejezetének szinte szó szerinti átvétele. A természeti kincseket leíró néhány mondatot Stenglin Matthias Quad (1557–1613) a sokoldalú, rézmetszéssel és térképkészítéssel is foglalkozó holland humanista tudós Európát bemutató munkájából, az Europae totius orbis terrarum … descriptióból kölcsönözte. Ugyanakkor a török seregek dúlásaival kapcsolatos leírások magától Stenglintől származhatnak, aki vagy saját élményeit írta le, vagy egy másik szemtanú szavait tolmácsolta, a török pusztításról szóló mondatok ugyanis mind személyes hangvételűek, és nem szerepelnek egyik említett forrásában sem.

Erdély-leírásában Stenglin nem követett olyan szorosan egyetlen szerzőt, ahogy azt a Magyarországot bemutató részben tette – legalábbis nem másolta azt olyan szolgai módon –, de annak megírásához nagy valószínűséggel főként Georg von Reicherstorffer (1495?–1554?) erdélyi szász humanista, térképkészítő Erdélyt leíró munkáját, az 1550-ben, Bécsben megjelent Chorographia Transylvaniae...-t használta (http://nektar.oszk.hu/hu/manifestation/3317967). Emellett a Magyarország-ismertetéshez hasonlóan néhány helyen itt is felfedezhetjük Clüver Introductiójának mondatait.

Forrásai azonosítása azért is hasznos, mert Stenglin latin eredetijét olvasva több helyen megfigyelhetjük, hogy oda nem illő, vagy esetenként nehezen érthető, hiányos mondatokat találunk. Stenglin – nyilvánvalóan a szöveg rendelkezésére álló hely szűkössége miatt – megpróbálta rövidíteni forrásai leírását, ez pedig néhány esetben a szöveg érthetőségének rovására ment. Ezért ahol szükséges volt, a magyar fordítást a javított szöveg alapján készítettük.

 

Egész Magyarország és Erdély leírása és ábrázolása, ahol napjainkban háborút viselnek

Magyarország avagy Pannonia első lakói – ahogy az ősök emlékművei tanúsítják – egy kelta nép, a pannonok voltak, akiket a görögök Paeonesnek neveztek. Julius Caesar volt az első, aki erre a földre lépett, utána még mások [is], de végül Tiberius igázta le. Addig viselték a Római Birodalom igáját, mígnem annak bukása után a gótok támadták meg, akiket a hunok űztek ki. Azokat a longobárdok, majd őket ismét a hunok. Végül 900 körül, Arnulf császár uralkodása alatt egy bizonyos Scythiából érkező nép a hunokat legyőzve elfoglalta az egész provinciát, amelyet ma Magyar Királyságnak neveznek, és a hunok maradékaival összekeveredve ott szerzett magának nevet, mi által ma is Hungarusoknak (magyaroknak) nevezik őket. A keresztény vallást a Szentnek nevezett István király idején vették fel Magyarországon.

Magyarországot észak felől a Kárpátok hegyei, kelet felől Erdély és Havasalföld, délről a Dráva folyó, nyugatról Stájerország és Ausztria határolja; legnagyobb hosszúsága a Patissus – közönséges nevén  Tisza – forrásától a Mura avagy Muer folyóig hatvan német mérföld. Hasonló a szélessége is. Két részből áll: a felsőből, amely a Dunán túl Lengyelországgal és Erdéllyel határos, és az alsóból, amely a Dunán innen terül el. De ma a királyság legnagyobb részét a törökök borzasztó birodalma sanyargatja. Felső-Magyarország híres városai Temesvár, Csanád, Szeged, Várad, Szolnok, Eger Erla várával, valamint két jelentős erőd, Szatmár és Tokaj, a hegyekben pedig Kassa, Eperjes, Lőcse, Besztercebánya, Zólyom, Körmöcbánya, Nyitra, Nagyszombat és Pozsony, közönséges nevén Pressburg, amely ma az ország központja. Alsó-Magyarországon [található] Győr, közönséges nevén Raab, a lakosok Tauarzinnak [nevezik. (Minden bizonnyal a város latin nevének, a Jaurinumnak az eltorzult alakja.] A keresztény ember számára szomorú látvány és fájlalandó, hogy az egész vidéket feldúlta a törökök haragja. A műveletlen földeket mindenütt kolostorok és szent épületek romjai szegélyezik.

Ez a város püspökséggel és kereskedelemmel jeleskedik, és a jelen helyzethez képest nem ritka ott az adásvétel. Elhelyezkedése ugyanis természettől fogva igen szilárd: a Corua [?] nevű mocsarak és a Duna övezi. Két jelentős erőd van Komáromban, a magyaroké és a németeké; a törökök által többször is hiába ostromolt, jól védett város, Esztergom, közönséges nevén Gran; Fehérvár avagy Stuelweisenburg [!], Veszprém, Pécs és Buda, avagy Ofen, amely egykor a királyság fővárosa és királyi székhely volt; Sziget, Valpó, Sengidunum [ókori város, amely ma már Belgrád része] és a Száva és a Duna találkozásánál Belgrád. Ezeket a helyeket a keresztényektől elragadva mind nyomorultul elpusztította a törökök császára, Szulejmán. Budát a fent említett Szulejmán 1529-ben tizenegyszer ostromolta a falak leomlásáig olyan hévvel, hogy azt lehetett hinni, végül nem csak azt a várost, hanem az egész világot is pusztulásba dönti. Buda [! Pest] az ellenkező oldalon fekszik. Tata, Pápa, Kalocsa és Várpalota. [Cluverius eredeti szövegében így szerepel: Jeles város még Tata, Pápa és Várpalota. Két érsekség van, az esztergomi és kalocsai Kalocsa városában.] A terület mindenben termékeny: bővelkedik drágakövekben, aranyban, ezüsben, színesfémekben, sóban, zöldségekben, borban és egyebekben, gyümölcsöt is bőségesen terem; marhákat, juhokat és más állatokat, nemkülönben vadállatokat és madarakat oly bőven, hogy az alig hihető. A híresebb folyók – Duna, Száva, Dráva, Tisza – öntözik. A vad őslakosok egykor háborgók, lázadozók, zavargók, kapzsiságnak hódolók, bosszúszomjasak voltak, és az [ide] érkezőkhöz vagy külföldiekhez kevésbé voltak barátságosak és türelmesek. De ma már kevéssé erőszakosak, a harcban lusták, dologtalanok. Igen erős felépítésűek és a más nyelvekkel kevert szkíta nyelvet beszélik.
 

Erdély 

Az ősi Dacia magába foglalja azt a területet, amely ma a Magyarország[hoz tartozó] Erdély, Havasalföld és Moldva. Ennek részei voltak egykor Ripensis, Alpensis és Mediterranea. Ez az egész most az igen kiváló és tehetős erdélyi régió, amely több nemzetből jött létre, és úgy látszik, hogy minden dologgal fel van ruházva, amelyek az emberi élethez szükségesek. Igen gazdag arany-, ezüst- és sóbányákban, bortermő hegyekben és a természet minden fajta aprómarhával és igavonó állattal ellátta. Nevét az erdőkről és hegyekről kapta, amelyek körülveszik, [németül] tudniiillik Siebenbürgen [a neve]. Miután a szászok letelepedtek, fejlődni kezdett. Ők ugyanis ott városokat alapítottak, amelyek napjainkban is ismertek: Szebent, az igen híres nagyvárost, németül Hermanstattot; a török kereskedőkről híres, kies fekvésű, hegyek között lévő Brassót avagy Coronát; a legkiterjedtebb völgysíkon elhelyezkedő Besztercebányát avagy Nossenstattot; a részint egy magas dombon, részint annak lábánál is lakott Segesvár –  Schegsburg – városát. Medgyes avagy Medwisch Erdély közepén fekszik, bortermő vidék és híres a Ludovico Gritti kormányzó által egykor itt vívott csatáról; Kolozsvár, közönséges nevén Clausenburg, ahol az épületek kivülről és belülről is pompásak. Ezeken kívül hat várost érdemes megnézni: a régiségeiről híres Gyulafehérvárt, Abrudbányát, egy másik várost, Zalatnát, Szászvárost, amelyet a szászok Brosnak neveznek; Sarmisegetusa hatalmas városát, amely arról híres, hogy egykor Decebal dák király székhelye volt; Körösbányát, ahol egykor az oláhok által szétszórt szászok megtelepedtek.  Folyói a Maros, Szamos, Aranyos. Erdély három nemzetre oszlik, amelyek különböznek egymástól szertartásaikban, szokásaikban és törvényeikben, mégpedig szászokra, székelyekre és magyarokra; közöttük pedig maguk az oláhok/vlahok, akik egyes elhagyatott falvakban laknak: igen kemény népség, amely nyájait legeltetve éldegél. A székelyek Székelyföldön laknak, amely Moldvával határos, [származásukat] a szkítáktól vezetik le. Közülük mindenki nemes, mégha kézzel hajtja is az ekét és kecskéket legeltet. Ők a hunok közül a legősibb [nép]. Erdélyt északról Moldva határolja, keletről Havasalföld, amelyet más néven Transalpinának neveznek. Ezt egykor Trajanus császár tette provinciává, miután legyőzte Decebal királyt.
 

Emanuel Stenglin augsburgi polgár 1664-ben.

 

Irodalom

CLUVERUS, Philippus: Introductio in Universam Geographiam tam veterem quam novam libri IV. Amstelodami, 1629.
HRENKÓ Pál – PAPP-VÁRY Árpád: Magyarország régi térképeken. Budapest, 1990.
NAGLER, Georg Kaspar (szerk.): Neues allgemeines Künstler-Lexicon. Leipzig, 1835.
PATAY Pálné – PLIHÁL Katalin (szerk.): Kéziratos térképek az Országos Széchényi Könyvtár Térképtárában. Budapest, 1984 (!1991).
QUAD, Matthias: Europea totius orbis terrarum praestantissimae… descriptio… Coloniae, 1596.
REICHERSTORRFER, Georg: Chorographia Transylvaniae quae Dacia olim appellata, aliarumque provinciarum et regionum succincta descriptio et explicatio. Viennae Austriae, 1550.