Belgrád visszavétele 1717. augusztus 18-án

A város a Duna és a Száva folyók összefolyásánál fekszik a Kárpát-medence és a Balkán határán. Ebből és az itt folyó Duna jelentőségéből eredt kezdetektől fogva az állandó határerőd szerepe. A Római Birodalom, majd a Bizánci Császárság északi határerődje volt, míg Luxemburgi Zsigmond magyar király (1387–1437) és Lazarevics István szerb fejedelem (1389–1427) 1426. évi megegyezését követően, közel 20 másik várral együtt, magyar fennhatóság alá nem került. A következő majd egy évszázadban a magyar déli határ védelmének kulcsa volt.

Kulcsszerepe abból adódott, hogy a két földrajzi tájegység között a Duna-völgy máig a legfontosabb útvonal, ahol a csapatok utánpótlása vízi úton is megoldható. Az erősség ezt az útvonalat zárta le, így birtoklása minden hadviselő fél számára elsődleges fontosságú volt.

A török megszállás idején nem sok energiát fordítottak a vár megerősítésére, Belgrád meglehetősen korszerűtlen állapotban várta a visszafoglaló háborúban 1688 nyarán a keresztény hadat. II. Miksa Emánuel (1662–1726) bajor választófejedelem csapatai egy hónapos ostromot követően, szeptember 6-án rohammal foglalták el, majd azonnal megkezdték az erődítmények kijavítását. Nem sokat haladhattak vele, mert 1690-ben megint török kézre került. Ekkor egy Carnaro nevű hadmérnök átállt az ellenséghez, és az ő vezetésével a törökök korszerű védműveket emeltek.

Heinrich Jonas Ostertag: A belgrádi kastély, ahogy 1696-ban Carnaro által kiépítésre került (OSZK Térképtár, TA 216 A-5)

A Velencei Köztársaság 1714-ben ismételten háborúba keveredett a Török Birodalommal. III. Károly német-római császár (1711–1740) tartva attól, hogy Velence veresége után a törökök a Habsburg Birodalom ellen fordulnak, de a további balkáni terjeszkedés szándékával is, a városállam segítségére sietett. A császári sereg élén Savoyai Jenő (1663–1736) állt, s egy sikeres hadjárati év (1716) után minden adott volt arra, hogy Belgrád visszafoglalásával megkoronázza győzelmeit.

A hercegnek mintegy 100.000 katona állt rendelkezésére, akikkel május végén már a Délvidékre vonult. Ellenfele III. Ahmed szultán (1703–1730) mintegy kétszeres túlerőben lévő seregével három irányból tervezte a támadást, a fő csapás természetesen a keresztények által ostromlott Belgrád felmentésére irányult. Bent a várban Musztafa pasa irányította a védelmet 30.000 katonával és mintegy 300 ágyúval.

A keresztény sereg június közepére elérte és körülfogta az erődöt, s azonnal megkezdte a felkészülést az ostromra, valamint a felmentési kísérlet elhárítására. Ennek érdekében sáncokat emeltek a vár felé, de a tábor védelmére kifelé is. Az előkészületek azonban hosszan elhúzódtak, ezért a tényleges ostrom csak július közepén kezdődött meg.

Július végére megérkezett a török felmentő had, így aztán a császári csapatok ostromlókból egyúttal ostromlottakká is váltak. Augusztus 14-én a török ostromárkok már egészen közel voltak a keresztény táborhoz, küszöbön állt egy általános támadás. Jenő herceg megelőző csapással kívánt a dolog elébe menni, ezért 15-én délután magához hívatta tábornokait. A terv lényege az volt, hogy seregének kisebbik része a várőrséget tartja szemmel, azok esetleges kitörését igyekszik meggátolni, míg a nagyobbik rész kilép a tábort őrző sáncok mögül, és elűzi a török felmentő sereget.

Augusztus 18-án hajnalban sűrű köd ereszkedett le a tájra, aminek rejtekében a császári csapatok a sáncok előtt csatarendbe álltak. Pálffy János tábornagy a jobbszárny parancsnoka lassan elindult előre, hogy a második hadrend katonáinak helyet adjon, de a manőver közben irányt tévesztett és beleütközött egy, az éjszaka folyamán ásott török ostromárokba, illetve annak védőibe. Így a csata a tervben szereplő időpont előtt megkezdődött, ráadásul éppen az ellenkező oldalon. Pálffy és a sereg közepe között rés támadt, amibe a törökök be is nyomultak, s a sereget a sáncokig nyomták vissza. A beérkező tartalékok azonban helyreállították az arcvonalat, és a jobbszárny megkezdte előrenyomulását. Eközben hasonlóan járt a balszárny is, és reggel 8 óra körül a centrum helyzete is válságossá vált.

Heinrich Jonas Ostertag: A belgrádi csata 1717. augusztus 16-án (OSZK Térképtár, TA 216 A-13)

Ekkor azonban felszállt a köd, és Jenő hercegnek lehetősége lett felmérni a helyzetet. Rendelkezései nyomán a második, sőt harmadik arcvonalból előrevont ezredekkel fokozatosan teret nyert. Ebben nagy segítségére volt, hogy ekkorra a jobbszárny már támadásban volt. Kemény küzdelemben végül sikerült a várost délről övező magaslatokat a törököktől megtisztítani, aminek során állítólag a herceg maga állt ezredei élére, és vezette rohamukat. Délelőtt 10 órára a császáriak a csatatér urai voltak.

Másnap Savoyai Jenő felszólította Musztafa pasát az erőd átadására, ami augusztus 18-án meg is történt. A védők fegyverzetüket hátrahagyva szabadon elvonulhattak. Ezzel a nagyobb hadműveletek véget is értek erre az évre, a Dunától északra betört kisebb török csapatokat még kiűzték, majd a császári sereg Zimonyban táborba szállt.

Térképeinket a blog olvasói számára már nem ismeretlen Heinrich Jonas Ostertag készítette a háború menetét bemutató, Hungarisches Kriegs-Theatrum című kötetéhez.  A kötetben több térkép is ábrázolja Belgrádot és a tágabb vidéket, ahol a hadak felvonulása zajlott.

 

Irodalom:

BÁNLAKY, József: A magyar nemzet hadtörténelme. Budapest, 1928–1942.
A magyar katona vitézségének ezer éve. Pilch Jenő szerk. Budapest, [1933].
Magyarország hadtörténete. Liptai Ervin főszerk. Budapest, 1985.