Az ihászi ütközet 1849. június 27-én

Miután az 1849. évi „tavaszi hadjárat” az ország nagy részéből kiszorította az osztrák csapatokat, Ferenc József császár I. Miklós orosz cártól kért katonai segítséget. A császári sereg a Rábán túl készülődött a visszavágásra.
  Erre 1849 júliusában került sor, mikor is Julius Haynau fővezér a Duna déli oldalán összpontosította csapatait, és a Győrben, illetve a térségben állomásozó magyar VII. hadtest és a Kmety György (1813–1865) vezette hadosztály megtámadására készült. A magyar hadvezetés sajnos későn értesült a csapatmozgásokról és nem tudta időben megsegíteni az itteni magyar erőket.
  Az első támadás Kmetynek a Pápán állomásozó hadosztályát érte, mely a magyarok bal szárnyát fedezte. Haynau célja az volt, hogy Kmety eltávolításával kedvező helyzetbe hozza a másnapi támadás során Győrt délről bekerítő csapatait, azért, hogy azok hátát ne veszélyeztesse magyar katonaság.
Joseph Gerstner Edler von Gerstenkorn (1791–1869) ezredes azt az utasítást kapta, hogy dandárával június 27-én Marcaltő térségében erőszakolja ki az átkelést a Rábán. Ezt annál is könnyebben megtehette, mert a folyó bal partja uralkodik a jobb fölött, így a kis létszámú magyar erők nem sokáig tudták tartani magukat, hamarosan visszavonultak Ihász elé, ahol a Kmety hadosztály teljes létszámában várta az ellenséget. Az erők nagyjából kiegyenlítettek voltak, Kmety mintegy 5000 emberrel rendelkezett, Gerstner pár százzal kevesebbel.
  Horváth Zsigmond századosnak, a 33. zászlóalj 3. századának parancsnoka jelentése Marcaltőn túl, hajnalban: Parancsát Ezredes úrnak tellesíteni már lehetetlen, mert mire a lövés [lőszer] ideérkezett, már hidat vertek, mert lövés nélkül tovább nem tarthattam, egy 1/3 órával előbb, mint a lövés jött, kéntelen voltam visszahúzódni, és a víz mellett húzóttam, mert lövéssem nem volt, és a falut nem védelmezhettem, mivel a vizen se tudtam már visszatartani, az ereük pedig akkora, hogy a falut tőlök már vissza nem vehetem, a toronybul megvizsgáltattam, mondotta a huszár hitére, hogy egész töltésen végig katonasága van, így tehát minden igyekezetem mellett sem tudom a falut visszavenni és egy jó fertal [negyed] órára állok mostanság a falutul segítséget várva, mert ők igen sokan vannak, parancsot várva, mit tegyek.
  Kmety három vonalba állította fel csapatait Ihász előtt, az út két oldalán. Emil Üchritz (1808–1886) báró, dandárparancsnok ugyan kérte parancsnokát ezen rossz állás megváltoztatására, vagyis, hogy vonuljon 800–1000 lépést előre és húzódjon kicsit balra, mert ott a lovasságot kedvezőbben alkalmazhatnák, de a parancsnok nem hajlott rá.

Az ihászi ütközet utáni osztrák hadmozdulatok térképe (OSZK Térképtár, TK 1 124)

  A császáriak a magyarok megtévesztésére, azaz, hogy minél nagyobbnak tűnjön seregük, csak két vonalban vonultak fel. Minden esetre a honvéd tüzérség már a felfejlődés közben hathatósan lőtte őket, és sokáig nem is történt semmi az ágyúpárharcon kívül. Tüzéreink olyan jól céloztak, hogy az ütközetet követő császári jelentések kivétel nélkül 12 fontos, azaz nagy kaliberű magyar lövegek tömegeiről beszéltek, jóllehet egyetlen ilyen sem volt Kmety hadosztályában.
  Délután 4 óra felé a magyar lovasüteg és a jobbszárny lovassága előre nyomult, majd ezt követően a balszárny tüzérsége is, és kereszttűzbe fogták a császári gyalogságot. A 10. (Vilmos) huszárezred századai azonban gyilkos kartácstűzbe kerültek és megfutottak. Ezzel egy időben a balszárnyon álló 12. (Nádor) huszárezred két százada is támadásra készülődött, de a császári gyalogság tüze őket is visszatartotta.
  Ekkor Adolf Schütte Edler von Warensberg (1780–1869) altábornagy, Gerstnernek az ütközet helyszínén tartózkodó hadosztályparancsnoka egy kétségbeesett ellentámadásra szánta el magát, nehogy a magyarok legázolják egységeit. A magyar tüzérség pontos tüze zavarba hozta ugyan az ellenség gyalogságát és a dragonyosait, komoly veszteséget okozva mindkettőnek, mielőtt azonban a harc komolyra fordult volna, Kmety elrendelte a visszavonulást.
  Nem egészen világos, hogy ezt miért tette, és miért engedte át a harcmezőt az ellenségnek? Úgy tűnik, hírt kapott egy osztrák bekerítő csapattestről, de a tüzérségi lőszer fogyása is erre a döntésre sarkallhatta.
Így hát megkezdődött a visszavonulás, amit már térképünk segítségével tudunk rekonstruálni. Ihászról az út nem egyenesen Pápának megy, hanem a várostól északra, majd a Kálvária-hegyet megkerülve fordul hirtelen délnek. Ezt a kerülőt Kmety levághatta és közvetlenül a város irányába vonta vissza csapatait, vagyis balra húzódott. Ihász mögött 5000 lépésnyire, Mátyusháza előtt megállt és bevárta üldözőit, akik, a térkép tanúsága szerint immár három vonalból álló harcrendben üldözték. A magyarok este bevonultak Pápára, a Kálvária-hegyen pedig csak egy gyenge utóvéd maradt, az is inkább csak megfigyelőként. A hegy előtt lőtávolságban állt meg a császári sereg és tért éjszakai pihenőre, míg Kmety a város túlsó felén, Tapolcafőn állította meg fáradt csapatait.
  A császáriak kiválóan megoldották feladatukat, Kmety hadosztályát sikeresen elvágták a Görgei Artúr vezette magyar főerőktől, és már később sem tudott csatlakozni hozzá, levonult a Délvidékre és az ottani harcokból vette ki a részét.

Irodalom
Hermann Róbert: Az ihászi ütközet emlékkönyve 1849–1999. Pápa, 1999