Csillag(tér)kép-történet

A Nemzetközi Csillagászati Unió (IAU) 1928-ban, a hollandiai Leidenben tartott ülésén hozott határozatot az égbolt jelenleg is használatos és elfogadott felosztásáról, mellyel megszüntette azt az áldatlan állapotot, mely szerint 1928-ig az égboltnak nem volt egységes, mindenki által elfogadott felosztása, és a csillagképeknek sem volt hivatalos jegyzéke és elnevezése. Mégis hogyan jutott el e tudományág Ptolemaiosz 48 csillagképétől az IAU ma hivatalos 88 csillagképéig, és milyen rögös út vezethetett idáig, ha jelenleg a csillagkép-történet közel 170 féle különböző csillagkép-elnevezést ismer?

Az antik világ égfelosztása nem volt összefüggő, teljes égboltot lefedő. Jelentős számú „fehér folt” tarkította az eget, teret engedve ezzel a későbbi korok csillagászainak, akik a technika fejlődésével lépést tartva jelentős számú új csillagképet alkottak, hol saját kedvtelésükre, hol tisztelegve uralkodók, technikai találmányok előtt. Több mint harminc, jellemzően a 16. század közepétől a 18. századig élt és alkotott csillagász volt hatással a csillagképek alakulására Ptolemaiosz után.

A következőkben, az európai tudománytörténet fejlődése során a csillagképek változásaira irányuló kutatás eredményeinek jelenlegi állásáról nyújtok ismertetést. A beszámoló terjedelmi korlátai miatt nem említem az Európán kívüli, és a Ptolemaiosz előtti időszak történéseit.

A tervezett cikksorozat anyaga elhangzott a Terra Incognita – Fehér foltok  tudománytörténet műhelyeiből c. konferencián, Érden, a Magyar Földrajzi Múzeumban, 2017. szeptember 7-én.

A kezdet – a ptolemaioszi 48

A csillagkép „a csillagoknak csoportosítása, melyet a könnyebb áttekinthetőség végett már régtől fogvást használtak az emberek. A görögök állatokról, emberekről, mitológiai személyekről, stb. nevezték el csillagképeket, melyeket a rómaiak változatlanul átvettek és ránk hagytak; a középkorban itt-ott megkísérlett új elnevezések hamar elvesztek. […]”

A Révai Nagy Laxikona meghatározásában szereplő görög csillagképek forrása és keletkezéstörténete nem egységes. Hosszú és összetett folyamat zajlott le addig, amíg Claudiosz Ptolemaiosz (c. 100 – c. 178) hellén csillagász, matematikus és geográfus, csillagászati szempontból kiemelkedően fontos, az akkori tárgybéli tudást összefoglaló műve, az Almagest – eredeti címén Hē Megalē Syntaxis (Ἡ Μεγάλη Σύνταξις), arab fordítása al-majisṭī (المجسطي) – elkészült, és számot adott 1022 csillagról leírva azok pozícióját, fényességét, illetve mindezen csillagokat 48 csillagképbe és számos, csillagképen kívüli, ún. alaknélküli csoportba sorolta. E 48 csillagképet ismerhetjük ma a klasszikus görög csillagképekként.

 

1

Andromeda

13

Cassiopeia

25

Eridanus

37

Perseus

2

Aquarius

14

Centaurus

26

Gemini

38

Pisces

3

Aquila

15

Cepheus

27

Hercules

39

Piscis Austrinus

4

Ara

16

Cetus

28

Hydra

40

Sagitta

5

Argo Navis

17

Corona Australis

29

Leo

41

Sagittarius

6

Aries

18

Corona Borealis

30

Lepus

42

Scorpius

7

Auriga

19

Corvus

31

Libra

43

Serpens

8

Bootes

20

Crater

32

Lupus

44

Taurus

9

Cancer

21

Cygnus

33

Lyra

45

Triangulum

10

Canis Maior

22

Delphinus

34

Ophiuchus

46

Ursa Maior

11

Canis Minor

23

Draco

35

Orion

47

Ursa Minor

12

Capricornus

24

Equuleus

36

Pegasus

48

Virgo

A klasszikus görög csillagképek. (A táblázatokban vastag betűvel szedve szerepelnek azok a csillagképnevek, amelyek jelenleg is létező csillagképek.)

 

Johannes Honterus (1498–1549) térképei a klasszikus csillagképekkel. Basel, 1541 (OSZK Régi Nyomtatványok Tára, Ant. 1949)

Korai csillagképalkotók

A klasszikus görög csillagképrendszerben évszázadokig nem történt változás. Ennek egyik oka, hogy Európában a tudományos élet elfordult az ókori tudás- és ismeretanyagtól, illetve a csillagokkal való tudományos foglalatoskodás háttérbe szorult, elvesztette jelentőségét. A tudományos élet visszavonult a szerzetesi rendházak falai közé, ahol az ilyen típusú tudást annyiban tekintették hasznosnak, amennyiben segítségével könnyebben volt értelmezhető a Szentírás. Másik oka, hogy Ptolemaiosz igyekezett hézag nélkül lefedni a Mediterráneumból látható égboltot alakzatokkal és ún. alaknélküli csillagcsoportokkal, s ezek megbolygatása, újraosztása a korai katalógus számrendjének felborulását jelentette volna.

Az első középkori kiadványok egyike, amely a csillagképek rendszerében új elemeket említ, a Michael Scot (c.1175–1234) tudós, matematikus és csillagász asztronómiai művét tartalmazó Eyn newes Complexion Büchlin című kiadvány. Scot, mint Ibn Rusd fordítója, korának egyik közismert alakja, illetve II. Frigyes asztrológusa és tudós tanácsadója volt. Művében 44 csillagképet ismertet, köztük az új „Der Neper” és „Das Baner”, latinul Tarabellum et Vexillum [Fúró és Zászló] konstellációkat. Ezek eredete azonban tisztázatlan. Munkájában – megnevezés nélkül – megtalálható továbbá a Phaeton csillagképrész ábrázolás, amelyet a szakirodalom sok helyütt Peter Apiannak (1495–1552) tulajdonít, őt tekintve az Eridanus [Eridánusz] csillagképhez tartozó új csillagképrész első ábrázolójának.

Peter Apian: Astronomicum Caesareum, előlap. Ingolstadt, 1540 (OSZK Régi Nyomtatványok Tára, Ant. 216)

Mindemellett Apian önmaga is a korai csillagképalkotók közé tartozott. Jelentős tudományos eredményei mellett számos olyan művet publikált, amelyekben nemcsak az európai kultúrkörbe tartozó csillagképeket használta, hanem átvett több arab csillagkép-ábrázolást is. Horoscopion Apiani (1533) című művében szerepel a Cepheus [Kefeusz] csillagkép helyén a „Pastor, Canes et Oves” (A Pásztor, a Kutya és a Nyáj), a Draco [Sárkány] csillagkép helyén a „Quinque Dromedarii” (Öt Teve), míg az Ursa Minor [Kis Medve] helyén a „Filiae Ursae Maioris” (A Nagy Medve Leányai). Ezen a csillagtérképen fordul elő először és egyetlen alkalommal, amikor klasszikus csillagképeket csak csillagkép-részletével ábrázol a készítő, itt ugyanis Perseus [Perzeusz] alakja hiányzik, helyén Medusa levágott feje található, az Auriga [Szekeres] helyén pedig csak egy, egyébként a térdelő alak hátán lévő kecskefi szerepel. Előremutató tény, hogy a térképen a Bootes [Ökörhajcsár] kezében már ott van a póráz, melynek végén három kutya lohol a medvék után (ti.: Nagy Medve és Kis Medve), és amely ábrázolás nevesítését és megalkotását – a későbbi Canes Venatici [Vadászebek] csillagképként – majd századokkal később Johannes Hevelius nevéhez köti a szakirodalom.

Apian 1540-ben megjelent Astronomicum Caesareum című művében visszatér a hagyományos, klasszikus csillagképekhez, kiegészítve azokat saját új csillagképeivel. Ebben a műben jelenik meg először a Rosa [Rózsa], és a Coma Berenices [Bereniké hajfürtje] „Crines Berenices Triche” névvel.

Peter Apian  Rosa és Crines Berenices Triche csillagképe. Részlet az Astronomicum Caesareum-ból. (OSZK Régi Nyomtatványok Tára, Ant. 216)

 

Folytatása következik...